…Időt nyerve Steal és Sochy a repülőgépet Theszalonikiben elcserélték egy légballonra, amivel néhány nap múltán már Krétán landoltak…
Az idő kellemes volt. A nap hétágra sütött, a madarak csiripeltek, a bogarak zizegtek a fák pedig susogtak. A langy szél meglobogtatta a közeli fák koronáit, amikről ezért néhány szárazlevél szállt Steal kalapjára.
De nem csak oda.
Természetesen máshova is.
Hasonló képen szállt a por, ami pedig a lemállott, és a homokká alakult kőzetektől származott. Minden csendes volt. Kivéve a madarak, meg a bogarak, és a susogó fák, ahogy azt már említettem. A tenger fodrain most a napsugarak bukfencet vetettek.
Steal és Sochy egy magaslaton álltak, ahonnan mindent beláttak. Az egész knósszoszi palotát. Mármint azt, ami maradta belőle, miután a dórok lerohanták a területet.
- Végre!- sóhajtotta bánatosan Steal, de próbálta a búját takarni- A Knósszoszi Palota!- hessegette el a nyomasztó gondolatokat maga körül- Szőr Arthur Evans restaurációja után még szebb lett… A mínoszi kultúra központja!- nézett körbe a palota romjain hősünk.
- Pontosan! És valahol a romok között, itt van valahol a misztikus labirintus… Meg kell találnunk!- mondta ellentmondást nem tűrő hangnemben Sochy és elkezdett az előtte lévő lépcsősoron lemenni.
- MI?- kapott Sochy válla után Steal- A labirintust? A Minotaurus, a félig ember, félig bika, emberi húst fogyasztó lény székhelyét? Az csak egy mítosz, ami szerint maga Minósz, Zeusz fia, a király száműzte oda a fiát… Jó kis történet, mi?! De azaz érzésem, hogy ezt csak kitaláció, mint sok más mítosz is. Nem létezik az útvesztő…
- Az lehet, de a legendáknak és mítoszoknak van valóságalapjuk!
- Jól van! Oké!- legyintett hősünk- És mégis miből gondolod, hogy a labirintusba kell mennünk, persze, ha egyáltalán ”létezik” ez a labirintus… merre kell keresnünk!?- kérdezte Steal úgy, mintha nem lenne erre a kérdésre válasz.
Sochy most a nyakán lógó kékzafírral kirakott opálgyöngysorára nézett, majd az egyik nagyobb kék rubintot elkezdte dörzsölgetni az egyik kezében.
Lélegzetvétele lelassult. A szél se fújta aranysárga haját, ami így már nem annyira törte meg a napsugarait.
Steal lassan elé lépett. Az ékszerre pillantott. A zafír elkezdett kéken világítani.
- Meg kell keresnünk a labirintust, végig kell menni benne és ott lesz a térkép.- mondta Sochy a távolba meredve, mintha csak testileg lenne a történetben, lelkileg pedig már a Bahamákon nyaralna.
Steal kicsit megijedt, mert nem tudta mire vélni azt, hogy amikor Sochy szemei előtt integetett, kidugta a nyelvét, középső ujját mutatta neki, Sochy nem reagált semmit.
- Jól vagy?- kérdezte hősünk és gyengéden megrázta Sochyit.
Sochy pislogott kettőt, megrázta a fejét és lélekben is visszatért.
- Persze. Menjünk!- mondta és elindult a romok felé.
Lementek a lépcsőkön.
Steal elővette a kis bika szobrot a táskájából. Megfogta a kezében és elkezdte nézegetni.
- Sochy, tudod… lehet, hogy ezek a tárgyak nem is Atlantisziak!
- MI?- fordult hátra felháborodva Sochy és egy olyan arckifejezést vett elő, mintha Steal arcán egy jókora furunkulus nőtt volna, ami éppen kirobbant volna.
- Csak azért, mert…- mutatott egy félig lerombolt falta és az ott lévő bikafej szoborra- A bikatisztelet Krétára jellemző.
- És akkor mivel magyarázod, azokat a kis golyókat?!- lépett egy lépéssel közelebb Sochy Stealhez és mélyen a szemébe nézett- Ilyenről nincs szó, akármilyen Krétáról szóló iratot, vagy forrást olvasol! Vagy az Izlandon lévő gigantikus bikaszobrot?! Ha?- és ellépett hősünktől, miközben megvonogatta a vállait- Ami még beszél is!?- tette hozzá.
- Fogalmam sincs…- kért bocsánatot rejtett formában hősünk és a tarkóját kezdte el vakargatni a szabad kezével.
- Itt kell lennie valahol!- hajolt Sochy az egyik falhoz és végig simította kezét rajta.
Steal bár önmagában még mindig kételkedett, úgy értem Atlantisz létezésében,[1] de ennek ellenére ő is nekiállt a keresésnek. Odament egy falhoz. Csak az volt a helyzet, hogy halványlila segédfogalma sem volt róla, hogy mit kéne keresnie. Egy kiálló csappantyút, kallantyút, egy titkos kődarabot, falfirkákat, mármint freskókat, vagy csak simán egy titkos ajtót.
Leporolta keseregve a falat, de nem volt ott semmi. Még egy nyavalyás freskó sem. Ekkor a falba rúgott és leült a földre, majd elsírta magát.
Sochy egy fal mögül kandikált ki, mert hallotta, hogy valami baj volt. Steal a földön ült és pityergett. Sochy megsajnálta és odament hősünkhöz. Leült mellé.
- Mi a baj?- kérdezte, mint egy gondoskodó anya a kis gyerekétől és a kezét Steal kezére rakta.
Steal sóhajtott és próbálta visszatartani a könnyeit.
- A legjobb haverom az ellenség foglya. Vagy talán már meg is ölték!- mondta és megtörölte a szemét- Már tíz éve ismerem, és eddig még soha a büdös életben nem hagytam cserben… De most… Csalódtam magamban…- hajtotta le még jobban a fejét Steal.
- Ejnye! Steal!- mondta vigasztalóan Sochy- Szerintem nem ölték meg, mert nem tudják, hogy hol vagyunk. Ő viszont igen! És kell nekik egy túsz is, hogy zsarolni tudhassanak minket.
- Úgy gondolod?- törölte meg az orrát a dzsekiében Steal és Sochyra nézett könnyes szemekkel.
- Úgy, de most fel kell állnunk! Mert itt nem szabad feladnunk!- állt fel Sochy és Steal felé nyújtotta a kezét.
Feltámadt a szél. Sochy aranysárga hajába is belekapott, ami így szétszórta a napnak sugarait. Steal felnézett Sochyra és megigazított a piszkos és barna kalapját. Sebes arcán már nagyjából beforrtak a sebek, viszont az orra mellett még mindig volt egy kis fekete gépzsírfolt, ami odatapadt. Steal most Sochy kezére nézett.
Hősünk habozott egy kicsit.
Leírhatatlan belső szubsztanciális és pszichikai folyamatok mentek végbe benne ezekben az időkben. Mérlegelnie kellet a való helyzetet. Ez még normális körülményekben is nehéz feladat volt számára, nem ilyen stresszes, nehéz időkben.
Végül erőt vett magán és belekapaszkodott Sochy kezébe és felkelt.
- Akkor, keressük meg a labirintust!- mondta új erőre kapva- Mákért! Basmacskinért! És mindenkiért, aki értünk meghalt!- mondta, mint aki egy végső harcra szónokol egy maroknyi kis seregnek, egy több ezres sereggel szemben.
- Jó, nem kell kiabálni, itt vagyok melletted!- mondta Sochy Stealnek és rámosolygott.
Hősünk visszamosolygott, majd mindezek után hozzáfogtak újból a kereséshez. Minden kis zugot át kutattak, de nem találtak semmit.
Azonban egyszercsak Sochy nyaklánca felvillant. Sochy nem látta, mert a távolba meredt tekintete. Steal viszont igen. Meg is törölte a szemét, hogy jól lát-e.
Bizony jól látta!
A nyaklánc egyre világosabban kezdett el pislákolni.
- Sochy! Világít a nyakláncod!- bökte oda Steal, de Sochy nem válaszolt, hanem még mindig a semmibe bámult.
Magyarul, nézte a nagy semmit. Mondjuk, ez nem igaz, mert biztos nézett valamit, de azt nem lehetett most pontosan meghatározni.
Egyszercsak Sochy Steal felé fordult, és elkezdett egyenesen menni, mint egy robot. Steal elugrott az útjából. Még mindig nem volt magánál. A teste felett valamilyen más erő uralkodott. Sochy ebben a pillanatban nekiment egy két méter vastagságú és három méter magas kőfalnak.
És újra.
Meg újra.
Meg még egyszer.
Szegénynek teljesen elmentek otthonról. Még mindig a távolba bámult, alán ez lehetett az oka, annak hogy nem látta a falat, mert a távolba fókuszált.
De hát hogy láthatna át egy ember a falon?
Megmondom én!
Sehogy!
[1] Bár láthattuk, hogy hősünk néha elfeledte Atlantiszban való kételkedést, azonban ennek a csírája mindig ott élt mélyen a szívébe ágyazva, hisz önmagának már egyszer bebizonyította, hogy nem lehetséges Atlantisz létezése, hisz nem fért volna el Pangea mellett. És amit egyszer már valaki önmagának bebizonyít, rettentő nehezen lehet róla lebeszélni. Persze itt más körülmények is segítettek, hogy érőbbre vigyék a mi kis történetünket: kíváncsiság, bosszúvágy, rákényszerítések, élni akarás, meg ilyenek… Na, elég az emlékeztetésekből, olvassa tovább a történetet! Most! Vagy mehet azonnal ágyba, csicsikálni! Vagy nem fejezem be a könyvet! Választhat! ÖNÉ a döntés!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése