- „Miután a három fivér, név szerint Poszeidón, Hádész, és Zeusz felosztották a világot, Poszeidónnak, a tengerek istenének kezébe került Atlantisz szigete. Ott, az Ő elképzelése szerint, kialakított egy pompás birodalmat, egy várost, saját Istenekkel. […][1] Atlantisz egy csodálatos, szép és virágzó birodalommá és várossá fejlődött. Földjein minden megtermett, ami szem szájnak ingere. A város lakosait, az Atlantidákat, más népek félisteneknek tartották, fejlettségük és magasságuk miatt. De ahogy múltak az évek, a generációk váltották egymást, és szépen lassan a feledés homályába merültek, azok a törvények, miket a tíz alapító atya és Poszeidón szabtak a városnak. Az emberek hatalomra éhesek lettek és egy olyan szerkezetet hoztak létre, ami meg isteníti őket. […][2]
Ezzel az isteni sereggel indultak a keleti világok meghódítására, mivel nem fogadták el az egyességet, miszerint minden népnek legalább 1,58 mérettel meg kell növelni a szemöldökfa magasságát. A sereg gyorsan gyűlt, hisz a régi értékrendek homályba vesztek. Így létrejött egy eléggé hatalmas és erőteljes istenkorcs sereg. - Ha, netán találkozol egy ilyen harcossal, felismerheted a fején található két szarvról, és a magasságáról. Azonnal meg kell ölnöd! - Több milliárd embert mészároltak le pillanatok alatt, míg végül az emberek egyesített serege egy végső támadást indított ellenük, szövetkezve az isteneikkel, de legfőbbképpen, a későbbi Neptunnal. Keserves harcot vívtak az emberek és az istenkorcsok, mígnem a fővárosig nyomult be az egyesített sereg.
Ott kezdődött igazából csak a mészárlás, a kín, az elkeseredett harcok legvéresebb része. A várost ostrom alá vették és több évig, csak a város falait tudta megközelíteni az egyesített ember sereg, de keserves árat fizetve betörtek a város szívébe. Azonban az istenszármazékok – az ő nyelvük szerint, ’’áramos’’ fegyvereikkel - egyszerre tíz ember szívét tudták keresztül lőni, akármilyen erős bőrvértjük is volt. Az emberek nem ismerték ezt a technológiai szintet. A fegyver mellett, volt nekik két Kránken nevű vízlakójuk – többet sajnos nem tudunk ezekről a különleges lényekről, csak azt, hogy csakis a várost védték - Több hónap kegyetlen és fárasztó csatái után, fordult a kocka a városi hadszíntéren.
Az emberek nagytöbbsége elfáradt, a folyamatos harcokban, ellentétben a félistenekkel, akik sohasem fáradtak és nem volt szükségük alvásra sem. – némely elbeszélések alapján, még vért is ittak az erőnlétükhöz, persze ez egyáltalán nem biztos. - Az embersereg vesztésre állt… Ekkor, mikor minden remény szertefoszlott, Poszeidón avatkozott közbe. Egy hatalmas árhullámot küldött a városra, meg parancsára a közeli vulkán kitört és elárasztotta forró magmával várost.
Azonban a félkegyelmű istenek, látva a veszélyt, megpróbálták az időt használni fegyverként. Azonban az időgömb befuccsolt, így a kísérletük is. Erről a próbálkozásról sajnos már senki se tud beszámolni.
Mivel az időnyeréses tervük csődbe ment, ezért a félistenek egy csoportja, felment Nur-Salat, a város, védő és energiaistenének oltárához és megidézte őt. Ők felajánlották neki a lelküket, mire Nur-Salat lelkekre és hatalomra éhezve, elvette azokat és szembeszállt a többi Istennel. A középső szigetet és a második szigetből egy darabot védelme alá vont, de a többit elmosta a víz és betakarta a láva. – állítólag, de ez még nem bizonyított, az egyik Kránken el tudta hagyni a várost, mielőtt azt a védőburok bevonta volna - Így a félistenek nagy része kínhalállal halt meg, míg az emberek, hősként, a családjukért, a barátaikért, a nemzeteikért, az elnyomók ellen küzdve.
Ők haltak csak dicső halált.
A védőpajzsban lévő istenszármazékoknak büntetése pedig az lett, hogy soha többé nem láthatják meg a napfényt. Ezért Nur-Salat védőburkát is belepte a forró kénköves láva és a hideg óceánvíz odakeményítette, egyfajta burkot képezve a túlélők körül, majd a sziget elsüllyedt az óceán mélyébe.
A háborút lezáró Istenek Tanácskozásán, elítélték Nur-Salatot, amiért szembefordult a többi Istennel, ezért testét, a város felett lebegő kristályt, öt részre szedték szét és öt rendkívül kemény edénybe helyezték bele, hogy azok legyenek örök börtönei.
Azonban voltak olyan Atlantidák, akik mivel hajón voltak túlélték a várost sújtó csapásokat. Szám szerint háromhajónyian voltak. Az istenek odaadták nekik az öt kis edényt, hogy szórják szét a világban. Kettőt az egyik hajónak, kettőt a másiknak és egy nagyobb golyót tartalmazót az utolsó hajónak. És azzal a feltétellel engedték őket élni, hogy nem követik eme lecsúszott értékrendet, hanem betartják a régi törvényeket és segítenek a többi embernek, hogy fejlődjön a tudomány és a technika. Ezzel ők elindultak három különböző útirányba és letelepedtek…”
- Jééé!?- ámuldozott Sochy- Akkor nem is az AIDS az Ebola, a lepra, a lopás és a gyilkosságok miatt süllyedt el? Mondjuk az egy kicsit furcsa, hogy úgy hittem, hogy Nur-Salat egy jó isten volt. Nem pedig egy nagyravágyó, a többi istennel szembeszálló…
- Nos, ezeket mind rosszul tudtad!- zárta le a témát Steal és folytatta az olvasást- „Az első kolónia a jeges földre telepedett, amit ők Jégföldnek neveztek el. Itt egy csodálatos szép, virágzó várost építettek ki, és ígéretükhöz híven a tudományok elterjedését segítették.
A második hajó nem ment messze Atlantisztól. Ők telepedtek le a legközelebb az elsüllyedt városhoz. Kósza hírek szerint ástak egy alagutat a megmaradt birodalomhoz, de sohase használták, hisz akkor az életükkel fizettek volna az isteneknek, de a hiedelem szerint Atlantisz alaprajzával jelölték meg az alagút kezdetét, ami az elsüllyedt szigettől két tengeri mérföldre van északkeleti irányba. Már ha, persze létezik ez a járat. Ők a szigetüket Atlian szigetének nevezték, azonban sajnos ez elsüllyedt és a túlélők Jégföldre utaztak, magukkal cipelve forrásaikat, közöttük az állítólagos alagút fellelhető helyét és a két Nur-Salat szívrészletet.
A harmadik sziget, ez, ahol most te is vagy. Mi, Knosznak nevezzük ezt a békés világot. Zeusz, az Istenek Istenének, engedelmével emeltük fel a labirintust és ide rejtettük a legnagyobb Nur-Salat kristályt…”- olvasta fel Steal az idézetet, mialatt a mellettük lévő falból lassan, csikorogva kifordult egy nagyobb bika edény.
Főszereplőink összenéztek. Végül Sochy odament és lepattintotta a tégláról, ami vissza is húzódott a falba.
Sochy megfordult. Feldobta és elkapta, majd Steal szemébe nézett.
- A kolóniákra rá jöttünk!- mosolyodott el- Izland, Atlian szigete és Kréta…- mondta Sochy, de ekkor kinyitódott egy ajtó.
Steal az ajtóra sandított, majd nyugodtan odasétált és bekukkantott. A folyosó végén világosság szűrődött be a terembe.
- Ott a kijárat!- mondta boldogan Steal és megfordult, de lába megint megtalált egy benyomódó követ.
A kő benyomódott.
- Már megint?- kérdezte fanyar arcot vágva hősünk és a lába alatti kőre nézett.
A mennyezet porzott.
A falak megremegtek.
- Mi a fene?- kérdezte Sochy furcsán és a mennyezetre nézett, ahol a kékes fényű fáklya kialudt és a földre esett.
Szemei követték, ahogy a fáklya egy körívet ír le a földön, majd a falakra nézett, amik elkezdtek összeborulni.
- Ki innen!- kiáltotta Steal és elkezdtek futni a kijárat felé.
Mögöttük a falak ropogtak, kőzetek törtek, és a terem összeomlott. A makettnak annyi volt.
Megsemmisült.
Már senki a világon nem láthatta többé.
Hőseink rohantak.
Gyors fokozatra kapcsoltak, mert észrevették, hogy a folyosó végén az ajtó kezd bezáródni.
Most még jobban futottak.
Minden lépésük vízhangot vetett, de ezek a hangeffektek eltörpültek ahhoz a hangzavarhoz képest, amit a terem és az összeroskadó folyosó adott. Elrugaszkodtak a földtől.
Ez a perc hosszabban telt, mint a többi.
Hőseink kinyújtották a kezüket, a törzsüket, és a lábaikat és így vetődtek a bezáródó ajtó felé. Sziklák ropogtak, törtek mellettük.
Végül pont ki tudtak ugrani a két ajtórész közötti résen, ami utánuk be is zárult, egy kis porfelhőt fújva ki a folyosóról.
Egy félig kikövezett útra estek, majd az esést tompítva, gurulásba mentek át.
Steal egy falnak verte a fejét és a lőtt vállát, Sochy pedig egy, az útból kiálló kőbe verte be a karját.
Mindketten a földön feküdtek egy-két percig, majd Steal felkelt és oda vonszolta magát Sochyhoz.
- Jól vagy?- kérdezte féltően és megfogta a nő kezét.
- Oh, ááá!- válaszolta, mikor Steal megfogta a karját- Meg vagyok.- nézett hálás szemekkel Stealre, de elgondolkozott.
- Mi a baj?- kérdezte Steal és Sochyra nézett.
- Csak azt nem bírom felfogni… hogy amikor nem én irányítom a testem… akkor… ki irányít?- tette fel a kérdést Sochy és Stealre pillantott.
- Tudod…- gondolkozott el Steal is a dolgon- …szerintem…- vakargatta meg a borostás állát hősünk- Nur-Salat!- nézett Steal most Sochy szemébe komolyan- Amiket most olvastunk róla…- fújta ki magát hősünk- …hogy bezárták…- húzta a száját Steal- Szerintem vissza akar térni, és mivel a nyakláncod is atlantiszi, ugye?- kérdezte megerősítés képen Sochytól, amire heves fejbólogatás volt a válasz- Van valamilyen hatalma felette… de csak akkor, ha hordod!- mondta Steal, mire Sochy elővette a nyakláncot.
A lánc még mindig világított.
- Látod!- mutatott Steal a nyakláncra- Ott van a földön a bikaedény…- mondta és egy lomha mozdulattal elvette onnan, majd a nyaklánc felé vitte óvatosan, mire a nyaklánc egyre jobban fénylett és Sochy is kezdte elveszíteni az uralmát önmaga felett, bár a nyaklánc a kezében lógott.
Egyre jobban úgy érezte, hogy el kell vennie a bika edényt. El kell marnia. Szemi már kezdtek pirossá válni, haja meg a levegőbe emelkedett. Azonban, mikor Steal hírtelen elrántotta a kis edényt, Sochy visszatért és a nyaklánc sem világított már olyan fényesen.
- Igen… ez mindent megmagyaráz.- zárta le az ügyet Steal- Rakd el a zsebedbe a nyakláncodat és ne vedd fel! Soha! Én meg elrakom a szobrocskát a hátizsákomba, hogy minél távolabb legyenek egymástól.- mondta Steal, majd levette a hátáról a táskát és belerakta.
Hősünk nagy nehezen, de felkelt és Sochy felé nyújtotta a kezét. Sochy felnézett hősünkre, majd belekapaszkodott a kezébe és felhúzatta magát.
- Atlian szigete, ami elsüllyedt… úgy olvastam, hogy közel volt az Azori szigetekhez. Kábé úgy húsz kilométerre északra azoktól.- mondat Steal és megigazította a kalapját és sóhajtott egyet.
- Veled tartok!- mondta Sochy, mire Steal boldogan ránézett- Akkor már ha idáig eljöttünk…- bólintott egyet hősnőnk- …csináljuk végig!- mondta Sochy és karon fogta Steal, majd elindultak a lemenő nap fényében.
