2010. május 7.

14. Fejezet: …újból pusztul 2.rész

Steal egy mélyet szippantva orrlyukain, lassan felnézett. Szemei dühben forogtak. Bosszút akart! Hősünk óvatosan kiegyenesedett, de eközben folyamatos szemkontaktust tartott Nur-Salattal, aki bátran és dacosan állta.

Egy-két másodperc elteltével az istennőnek ugrott, teljes erőbedobással, ahogy tudott. Természetesen az istennő elhajolt előle, majd az egyik kezével ellökte hősünk testét magától, egyenesen egy oszlopnak, ami meg is repedt.

- Látom, te is félisten lettél!- lépett közelebb Nur-Salat, a földön éppen magához térő hősünkhöz- Még mindig… kevés vagy, mint olcsó joghurtban a bifitusz-eszenzisz! Mikor jössz már rá, hogy engem nem lehet elpusztítani!- hajolt közelebb az istennő hősünkhöz- Feléledek!- mondta gúnyosan és éppen ki akart egyenesedni, mikor hősünk teljes erőből hozzászorította Salat egyik nyálmirigyét, az állkapcsához.

Nur-Salat sikítva hajolt hátra, hogy csökkentse a fájdalmát, de ott találkozott hősünk másik, ökölbe szorított, kezével. Steal elszámította erejét, mert csak egy normális ütést akart véghezvinni, ehelyett, Hur-Salat egy másik oszlophoz vágódott, majd a földre huppant. Ekkor, mikor hősünk tudott volna egy kicsit pihenni, jött Simson egy akkora ütéssel, amitől főszereplőnk felrepült, de neki, az egyik tégla alakú kőnek, ami az oszlopokat tartotta össze. Megperdült rajta, majd a lépcsőkre esett, ahol még lejjebb is csúszott, egy-néhány fokot.

Simson örülve lépet a lépcsősor tetejére, majd összeszedve minden erejét, megpróbálta szétáramozni hősünket. Kezén az erek kidudorodtak, ugyanúgy ahogy a nyakán és a fején is, majd lőtt. Hősünknek csak arra volt most ereje, és egyben ideje is, hogy a lépcsőn fekvő, már nagyon régen meghalt, harcostól elmarkolja a pajzsát és a feje elé támassza be.

A pajzs kéken felvillant, a villám közeledésére, és nem engedte tovább azt, hanem inkább eltérítette. A látványt olyanhoz lehetne hasonlítani, amikor valaki egy vízesésaljához áll, és belerak a víz útjába egy sima tárgyat. Ahogy ott a víz szétfröcskölődött, úgy térültek itt ki a villámok. Rettentő erős volt Simson. Hősünknek többször lejjebb kellet mennie a lépcsőn, mert az eltérített villámok körülötte mindent megvágtak, és megperzseltek. Nagyon magas hőmérséklet lett pillanatok alatt. Hősünk már azon tűnődött, hogy mikor csuklik majd össze a könyöke, szabaddá téve a villámoknak, hogy szétcsapják, amikor, egyszer csak Nur-Salt bukkant elő a semmiből és hősünk hasára ül barátságosan. Simson az utolsó erejéig is csak áramozott. Nem hagyta abba, senki kedvéért. Az istennő az egyik kezével megfogta főszereplőnk arcocskáját, úgy, mint a nagymami az unokáiét szokta. A másikat pedig meglengette, mire a keze által húzott ködből egy kétágú vasvilla alakult ki. Hősünk nem engedhette el a pajzsot, hisz akkor meg szétáramozzák a fejét. Salatra meg úgysem hatott az áram, hisz akkor hogy a jó fityfenébe tudott volna idejönni, ha hatott volna rá!

Nur-Salat felemelte, szúrásra a kétágúszigonyát és szúrt. Steal becsukta a szemeit. Talán ezért nem érzet semmit. De, mikor kinyitotta, csak akkor látta, hogy a nyakak köré vágta be a szigonyokat. Emiatt Steal nem tudta mozgatni a fejét. Nur-Salt intett Simsonnak, aki abbahagyta az áramozás, és kimerülten hozzájuk sétált.

- A francba!- próbálta meg lefeszíteni a nyakáról Steal a kétágú villát.

- Simson!- pillantott Nur-Salat Simsonra, majd hősünkre- Átadom neked a lehetőséget, hogy megöld!- markolta meg a pajzsot, és elhajította jó messzire, majd felment az oltárhoz.

Simson kárörömmel teli arckifejezéssel lépett Steal elé.

- Ez fáj?- kérdezte és hősünk hasába rúgott.

Steal nem felelt, csak összeszeretett volna görnyedni. Kezeit össze fonta. Fején kidudorodott a homlok ere. Szemei tágra nyíltak.

- Nem?- kérdezte kíváncsian- És ez?- lépett Corny most hősünk bevarrott sebére.

- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!- kiáltotta fájdalmában Steal, miért kapott két óriási pofont.

Arca tiszta véraláfutásos volt. Mindkét járomcsontjánál lehorzsolta a bőrt, álla vérzett, ugyanúgy az orra és a szája is. A homloka tele volt karcolásokkal, amikből már nem folyt a vér, viszont a szemöldöke sarkára odaszáradt az alvadt vér és az izzadtság. Kalapja teljesen vizes volt.

Simson elmosolyodott és néhány lépcsőfokkal feljebb lépett. Steal egyből elkezdte kiszabadítani magát, de eddig sikertelenül. A két villát, mintha valamilyen ismeretlen erő tartaná a kőben. Steal Simsonra pillantott, aki a harcos csontvázához lépett, ahonnan egy kardra tett szert. Hősünk egyből visszafordult és minden erejét koncentrálva arra összpontosított, hogy kitudja szabadítani a fejét és a kalapját a kétágúvilla fogságából. Dea akaratlanul is újból Simsonra tekintett, aki most megpörgette a levegőben a kardot és újból hősünk mellé lépett.

- És most! Végre meghalsz!- hajolt hősünkhöz Simson- Olyan régóta akarlak már megölni…- mondta nyájasan- És végre… ma megtudlak!- egyenesedett ki a fő gonosz és felemelte a másik kezét is, hogy erősebben tudjon hősünk nyakára csapni.

- Inkább csináld holnap!- kiáltotta hősünk a lépcsőhöz nyomott arccal.

- Miért?- kérdezte kíváncsian Simson, miközben megmozgatta a vállait az ütéshez.

- Mert ma már eleget hibáztál!- kiáltotta hősünk és most a maradék összeszedett erejével megint megpróbálta a vasvillát letolni a fejéről.

- Tudja, Mr. Stainless!- forgatta a kardot a magasba Simson- Úgy tartják, hogy a halál pillanatában, az utolsó kép beleég az emberek retináiba. Köszönöm, hogy megőriz engem!- mosolyodott el Simson és a kard elindult, hogy lecsapjon.

Steal előtt, most élete legfontosabb eseményei peregtek le. természetesen, csakis olyanok, amikre emlékezett, mint például a születése, az a nap, mikor kinőtt az első foga, az a nap, mikor lehúzta hatévesen életében az első, de nem utolsó, lány szoknyáját, a gimnáziumi évei, az egyetemi tanulás, ami végül a tanítássá alakult, az a nap, mikor összebarátkozott Mákkal, no meg azok az egymást követő esték, amikor nem volt magányos. Persze azt sem feledte el, mikor azzal az 1000 csinos lánnyal aludt együtt, egy éjszaka.

Steal egyszerűen nem tudott bele nyugodni, hogy csak ennyi volt meg.

Úgy értem, ennyi volt összesen.

Mármint, az egész élete.

Ezért, most még jobban nyomta a villát. Végül, talán Istennek, vagy csak a forgatókönyvírónak köszönhetően, egyszer csak kipattant a kétágú szigony, a kőből és Simson állához csapódott. A löket váratlanul érte Cornyt, aki emiatt hátraesve legurult a zikkurat lépcsőjén, a vasvillával együtt.

Hősünk csak tágra nyílt szemekkel nézett a feje mellé, ahol a Simson által markolászott kard a kőbe nehezedett. Nyelt egy nagyot és felfelé indult el.

A lépcsők tetején megállt. Nur-Salatot kereste, de nem látta sehol, csak a vízgömböt. Összébb húzta szemeit és alaposan körbenézett. Mindent szemügyre vett. Figyelmét nem vonhatta el semmi. Alaposan feltérképezte a zikkurat tetejét, de Nur-Salatnak semmi nyomát nem találta. Ekkor, mikor lenyugodott egy kicsit, hátulról megszorították a nyakát. Az istennő volt az. Steal félt ettől, mert nem felejtette el, hogy a kis bikaszobrokat hogyan morzsolta miszlikbe Sochy, mikor Nur-Salat irányította. Nem szerette volna, hogy az ő nyaka is porhanyós legyen.

- Sajnálom, hogy így kellett ennek végeződnie! Pedig az volt a tervem, hogy, miután meghódítottam ezekkel az ostobákkal a világot…- nyalta végig a nyelvével hősünk nyakát- …téged teszlek meg istenkirályommá. Hát, ez nem jött össze!- vonta meg a vállát Nur-Salat.

- „Hát”-tal sosem kezdünk mondatot!- mondta hősünk és bemosott egy könyököst az istennőnek, ki erre elengedte.

Hősünk levegő után kapkodott, mert majdnem megfulladt, a szorítástól. Az egyik oszlopnak támaszkodott. Azonban Nur-Salat megragadta hősünk fejét és belenyomta a kavargó vízgömbbe. Nyílván beakarta löki hősünket az időgépbe teljesen, hogy aztán majd elrontja és így Steal és a többiek a világmindenségig a sötétség rabjai legyenek.

Hősünk feje cseppfolyóssá alakult, amint beért a gömbbe, majd egyből eggyé is vált az ott forgó folyadékokkal. Így, ha jól megnézzük a nyaka félbe volt vágva, viszont a vágás helye a cseppfolyós és a szilárd halmazállapot között ingadozott.

Hősünknek lelassult az idő. Az elkövetkezendő egy perc úgy telt el hősünk szempontjából, mint egy életet a földön. A gömb belsejében feketés-zöld köd kavargott. Majd idővel a fekete ködfoszlányokból a katonák alakjai alakultak ki. A ködből még egy szurokfekete út is kivehető lett. Az út körül a tér meggörbült, és olyannak hatott, mintha egy fekete úton lennénk, egy sötét alagútban, de az alagút oldalain a világmindenség eddig megtörtént eseményei peregtek. Igazi történelmi mozi volt. Steal az útra tekintett, ahol az összes náci katona, beleértve Dr. Űbermenschet is, az úton futottak. Hősünk tovább nézett az utat követve, amíg tekintete, a távolban meg nem akadt, egy hatalmas kézen.

A kéz a semmiből nőtt oda, azonban valamit tartott.

Valami fényeset.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése