Sötétség volt.
Simson felemelte a kezét, mire mindenki megállt. Megfordult.
- Kérek tíz önkéntest! Mondjuk te, te, te, te, te, te, te, te, te, és te!- bökött rájuk véletlenszerűen- Kutassátok fel előre a terepet! Tíz percet kaptok erre, utána visszajöttök ide és jelentést tesztek!
- Értettük!- mondták egyszerre, és tisztelegtek.
Mindegyik odament a járművekhez, elvettek egy-egy gépfegyvert, és egy-egy elemes lámpát. Sorba álltak Simson előtt, tisztelegtek, majd elindultak a sötétségbe. Mindegyikük félt egy kicsit, hisz nem tudták, hogy, mi várhat rájuk.
- Érdekes dolgokat olvastam Atlantiszról, az elmúlt néhány napon Miss Happygood!- nézett a doktor hősnőnkre és közelebb lépett hozzá- Azok a tanulmányok, amiket ön írt… felettébb érdekeseknek bizonyultak! És ha csak egy kicsit is igazak, egy hatalmas fegyver van a kezünkben! Mikor még csak a szobrokban lévő ismeretlen golyókkal kísérleteztem…- ekkor csettintett, mire az egyik katona nekidobta az egyik kisebb bikaszobrot[1]- …már akkor gondoltam, hogy valahogyan ezt az energiát…- forgatta a kezében a szobrocskát- …ki lehet terjeszteni a tér-idő-kontinoumra. Egyszerűbben, lehet utazni vele a térben és az időben. Valamint, amit az atlantiszi könyvtárakról olvastam… hogy kristályokban tárolták, elektromos impulzusokkal az információikat… egyszerűen lenyűgöző! Képzeljék csak, mennyi tudás lehet elrejtve ezekben a kristályokban.- mondta és szemmagasságba emelte a szobrocskát- Ha nem is lehet egy energiabombát, vagy egy energia pajzsot létrehozni a védőisten szívkristályaiból, hisz csak két részlet van meg belőle…- rázogatta meg a szobrocskát és visszahajította azt az egyik gyalogosnak- …az időutazás bőven kárpótol érte!- mondta belenyugodva és az egyik autónak támaszkodott.
Sochyék csak hallgattak, nem akartak hozzáfűzni semmit. Nem szerették volna a doki tudását gyarapítani.
Ekkor érkeztek vissza a felderítők.
Az összes.
- Jelentést!- kiáltotta katonásan Corny.
- Uram! Nem találtunk semmilyen élő szövetet!- mondta az egyik katona.
- És, nem élőt?- nézett furcsán Simson.
- Azt, eléggé sokat!- kiáltotta egy másik.
- Hogy érti?- húzta összébb a szemöldökeit Corny.
- Rettentő sok csontvázat találtunk, de élődolognak, semmi nyoma. Uram!- tette hozzá egy harmadik.
- Jól van!- fordult hátra a többi katonához Simson- Minden második gyalogos megmarkol egy elemlámpát, és négyes sorban felfejlődünk! A dzsipek a sorok közepén vonulnak! Egy elöl és egy hátul! Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk!- adta ki a parancsot az egységek fővezetője.
Hőseink, csak álltak egyhelyben, majd ők is beálltak a sorba. Bár nem önszántukból, hanem odalökdösték őket.
A lámpák fényei szinte csakúgy vágták a sötétséget. Elindították az autókat, mire kigyulladtak azoknak is a lámpái. Két ovális fénykör jelent meg az első dzsip előtti, kikövezett úton. Természetesen a hátsónál is ez volt a helyzet. A katonák körbevették a kocsikat, és a foglyokat, majd elindultak, egyenesen az ismeretlenbe.
A két jármű, huppant kettőt, mikor áthaladtak a bejárat emelkedőjén.
Egy hatalmas térre értek. Ennek a térnek a közepén volt, egy háromméteres, egyalakos szobor. A hatalmas alak, egy háromágú szigonyt tartott az egyik kezében, míg a másik a csípőjén pihent. A testét csak egy vállon átvetett tógaszerűség takarta el, ami a vállánál egy fibulával volt össze passzítva. Lábánál, pedig hullámok csaptak a magasba.
- Ez biztos Poszeidón szobra!- lépett közelebb Sochy az alkotáshoz és rárakta a puha kis, kezét.
Jéghideg volt.
Mármint az alak lába.
- Ez tömör márvány!- jelentette ki, mire több lámpa a szobrot kezdte el fürkészni.
Ekkor azonban észrevették, hogy a márványon kívül, más is alkotja a szobrot. A lándzsa aranyból készült, a felcsapódó vizet, pedig valamilyen kékszínű, meghatározhatatlan drágakőből alkották. A talapzatát pedig egyfajta féldrágakőből, talán ónixból faraghatták ki.
- Jól van! Haladjunk, ne ragadjunk itt le!- legyintett sürgetően Simson.
Steal Sochyhoz lépett. Rárakta a nő vállára az eres kezét és ő is felnézett a szoborra.
- Gyere, menjünk!- mondta végül nyugodtan, mire csatlakoztak Mákhoz és folytatták az útjukat a városba.
Erről a térről, öt szélesebb út nyílott. Négy oldalra, egy pedig egyenesen. Mivel legrövidebb az egyenes, arra folytatták az útjukat.
Az utcát, végig, vékonyka, görbe halszobrok díszítették, miknek a szájukba, valamiféle nagyobb kristályt építettek be. Valószínűleg régebben az utcákat világította meg. Elszórva találtak néhány csontot, és csontvázat is, de számuk elenyésző volt. Hatalmas házak mellet vonultak el. Néhány jó állapotban volt, azonban a többségük, már romokban hevert. Vagy teljesen összeomlottak. Vagy pedig hiányzott nekik néhány oldaluk. Felettük, a magasban, egy hatalmas, legjobban egy római vízvezetékre hasonlító, híd húzódott átlósan. Azonban ez nem folytatódott sokáig, mert már régebben összeomlott. A törés után, már csak a boltívek álltak, jelezve a híd régi dicsőségét. Több keresztutakon, piactereken át, most kiértek egy, talán rakpartnak nevezhető helyre. Előttük egy híd állt egy hosszúkás tót átívelve. Talán úgy húsz méteres lehetett. Vagy ötven. Nem lehetett ezt akkora sötétségben meghatározni. A kőhidat két hatalmas bikaszobor fogta közre.
A menetelés megállt.
Lehet, hogy a híd miatt, hogy felmérjék, elbírja-e az osztagot, viszont lehet, hogy a szokatlanul nagy mennyiségű, csontvázak miatt, amik most százával feküdtek mellettük. De ezek olyan csontvázak voltak, amik jóval nagyobbak, egy normál emberi csontváznál.
Sokkal nagyobbak!
Legalább kétszer akkorák!
- Vajon miért haltak meg ezek az emberek?- kérdezte Mák és az egyik csontvázra nézett sajnálkozva, majd elrúgta a kézcsontokat az útjából.
- Szerintem…- kezdte el Steal és az elrúgott csontokat fürkészte- Mivel az Istenek büntetése volt, hogy a város süllyedjen el, és takarja be láva… nem érte napfény a megmenekülteket, meg a növényeket. Ezért aztán leállt a fotoszintetizálás. Az oxigénhiányban pedig lassan megfulladtak!
- De… Steal! Akkor… mi hogyan tudunk itt lent lélegezni?- kérdezte teljesen jogosan Sochy és hősünkbe karolt félően.
Hősünk erre a kérdésre libabőrös lett. Úgy, mint Sochy is, de mindketten most arra a gyalogosra pillantottak, aki a híd mellet, belemártotta az MP 40-es géppuskáját az előttük lévő tóba, és a puska csövére, jó két kiló kékes-lilás moszat tapadt.
- Moszatok!- kiáltotta el magát németül a gyalogos, mire Dr. Űbermensch odafutott és megfogta.
- Biztos valamilyen különleges moszatfajta, ami napfény hiányában szimbiózisban él a…- gondolkodott el a doki- a… talán a zöldszemes ostorosokkal.- talált ki valamilyen választ- Ez termelheti idelent az oxigént!- nézett körbe a doktor és undorodva visszadobta a tóba a kihalászott anyagot.
A csobbanás hulláma végig terjedt a hosszúkás tóban. A vízhang pedig hátborzongatóan hatott. Hősünk újból libabőrös lett.
- Mi?- kérdezte Mák, mert rosszul hallotta a dokit, a vízhang miatt.
- Moszatok! A moszatok termelték itt az oxigént!- igazította meg a kalapját hősünk.
- Berg, Horszt!- kiáltotta Simson a két embernek, akik azonnal odamentek elé- Vizsgáljátok át a hidat, statikai szempontból, hogy elbírja-e az osztagot!- mondta nekik németül Simson, mire vigyázzba álltak és nekikezdtek a híd tesztelésének- Letáborozunk, egy órácskára!- fordult Simson a többiekhez- Utána haladunk tovább, erőltetett menetben! Gyerünk!- legyintett váratlanul Simson és mindenki boldogan megpihent.
Néhányan lefeküdtek az útra, aludni egy kicsikét, néhányan pedig körbeültek, és kártyázni kezdtek. Hőseink felügyelet hiányban szenvedtek.
Steal egyből körülnézett, hisz nem akarta kihasználatlanul hagyni ezt a vissza-nem-térülő sőt, vissza-nem-térítendő lehetőséget. Egy oszlop-csarnokot pillantott meg, ami egy ötszögletű terembe vezetett.
- Gyertek!- súgta óvatosan oda Sochynak és Máknak, majd kézen fogta őket és csendben az oszlopokhoz osontak.
Épp időben bújtak el az oszlopok között, mert két őr pont előttük ment el, azonban egyszer csak megálltak. Hőseink az oszlophoz simultak, és behúzták a hasukat. A két katona rágyújtott, majd tovább álltak. Úgy látszott, nem vették őket észre.
Hősünk boldogan elmosolyodott, majd mindannyian, habozást hanyagolva, beosontak az épületbe.
Rettentő sötét volt. Sötétebb, mint kint. Azonban Mák, a lelemé-nyességének köszönhetően, elővett egy elemlámpát, amit nemrég csórt csak el, az egyik dzsipről. Bekapcsolta, amivel a másik két főszereplőt teljesen, de kellemesen meglepte. Steal elmosolyodott és el is kérte az eszközt, majd köbe világított vele a hatalmas teremben. A fénykúpba különös dolgok futottak.
Különféle színű és hosszúságú kristályok voltak szétszórva a földön, mindenfelé. A falak kék, ismeretlen eredetű kövekből voltak kirakva, amiket néhány méterenként, aranyszínű, az egyik csúcsára fordított rombuszok díszítettek. Ezeknek a közepein, pedig egy piros félgömb szikla türemkedet ki. Általában minden második ilyen fali dísz mellet, voltak ötszögletű rések, amik valamikor még ablakok ként szolgálhattak. A padló kékes-fehér márványból készült, amiben a sarkoktól sugárszerűen rubin volt belekarcolva. A fénykúpba most egy, a terem közepén álló szobor került. Alatta futottak össze a rubin vonalak. Az alkotás egy kör alakú talapzaton állt. Az alak egy női alak volt, ezt tisztán látták a telt keblei miatt. A fején egy spártai sisakra nagyon hasonlító sapka ült. Azonban ez csak a fejére volt helyezve, nem pedig ráhúzva, így az arcát nem fedte semmi. Az egyik kezével egy botra támaszkodott, míg a másik karja, az sajnos letört, de valószínűleg a csípőjén pihenhetett, mer onnan is hiányzott egy kis darab, ugyanúgy, ahogy a vállából is. Az öltözéke egy női tógaféle volt. A két vállán két fibula fogta egybe a ruhát, derekánál pedig egy kötél fogta össze.
[1] Simsonéknál két bikaszobor is volt. Az egyik a nagy, amit most, nemrég, az előző fejezetben, kobozott el hősünktől. A másik meg a kicsik közül az egyik, mert, mikor Izlandon, a sátorban, hősünk elrakott két bikaszobrot, a harmadikra nem jutott ideje. Ezért az, az ellenség kezében maradt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése